csipa, rongy, cipő, eper, kép, retek, fagyi, franciadrazsé, krém, toll, dallam, szöveg, barát, saláta, wc, fogkrém, haj, kéz, váll, mellkas, derék, póló, csípő, nadrág, mosoly, lihegés.

Asszociáljak még?

Fényes tavaszi nap volt. A távolban a metropolis magas tornyai. Lábukat a zöld fű simogatja. A nagy fa árnyékot vet rájuk.
- Nem értelek! - mondta Spike.
- Pedig ésszerű.. - válaszolta Glue.
- Kicsit sem egyszerű.
- Mondom ÉSSZERŰ, de inkább hagyjuk.
- Szerintem is.. - zárta le Spike.

Egy órával később.

- Min gondolkodsz? - kérdezett rá Glue.
Spike vállat von. Elfordította az arcát.
- Jól van, csak érdeklődöm.. - dünnyögte halkan Glue.
Kis szünet. Spike vár. Majd a hátuk mögé mutat.
- A város olyan mint az erdő, csak vannak benne házak. Kicsit elrontják. Ki kéne őket vágni. - ecseteli a fiú.
- A fákat? - kérdezzi döbbenten Glue.
- Fenéket! A házakat. - mondja mosolyogva Spike, majd eltűnődik és folytatja - Inkább ne. Tudod mit!? Mindegyik sarkát befestenék színesre.
- Nem igazán értelek. - nézett furcsán a lány.
- Pedig egyszerűen ésszerű. - Kontrázott Spike és csak a szeme sarkából figyelte Glue reakciót.
A lány arca elsötétül. Maga elé bámult.
- Figyelj, én csak.. vicc volt. Fel akartalak vidítani. - próbált javítani Spike a helyzeten és kezével idétlen mozdulatokat tett.
Glue elsuttogott egy halk "köszönöm"-öt és megölelte barátját. Szavak nélkül indultak le a dombtetőről. Haza úton Spike szólalt meg elsőnek:
- Valld be, hogy azért elég poén fejet vágtál! Azt hitted meggárgyultam!? Agyamra ment a munka?
- Most, hogy mondod ez is elég ésszerű..

Helikon!? Nyertünk. Két aranyat, egy fődíjat és egy különdíjat is - mintegy fűszerként.
Szép volt srácok! Szép munka. Dunántúl legjobb kamarakórusa.
Élveztem.
És mégsem teljesen.
Végig zakatolt az agyam. Fájt a szívem. Ott belül. Szorított. Elszorított, megfojtott.
Mi ez? Miért én? Erre nem vagyok felkészülve.
Kevés vagyok. Neki is és mindenkinek.
Egyre kisebb leszek. Senki vagyok. Semmi a nagy valakikkel teli világban.
Szürke egér egy fekete-fehér valóságban.
Nem kellek senkinek.

Szólj hozzám, kérlek!

Szeretnék szabad időt.
Olyat, amiben az csinálom, amit én szeretnék. Amit nem szabadnak meg mások.
Nem pihennék.
Kirándulnék. Írogatnék. Alkotnék.
Csendben. Afféle szavak nélküli csendben. Az idióta, felesleges és hamis szavak nélkül.
Csak úgy tisztán.
Nem feltétlen egyedül. Nem magányra vágyom, csak.. csendre és szabadságra.

Állok az út szélén. Fél lábam már lelóg a patkáról. Piros van. Én már mennék. Egyre lejjebb merészkedem. Piros van. Már egy egész lábbal az úton vagyok. A fenéket; még mindig piros. Egyetlen autó se jár arra. Én pedig még mindig állok. Várok. Piros van. Elég. Átmegyek..

- Fülsüketítő dudaszó, fékcsikorgás, anyázás. -

Szemben elütöttek egy macskát. Én csak állok, pedig már zöld van.

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én.

Őrülten komoly és komolyan őrült.
Intim, hiánypótló és arcon csapó.
Mocskos, improvizatív, mély és szellemes.
Ad hoc, kísérletező és ösztönökkel teli. Határozottan meghatározhatatlan. Hangulatcizellálások és tisztogatások nélkül. Egy csésze forró tea mellé.
Szigorúan ajánlott 0-99 éves kor között.
Mellékhatásokról kérdezze kezelőorvosát vagy kedves édesanyját/apját.
Ha nem hiszed; járj utána!

(megfejtés: ??)

Naná, hogy ilyenkor van írhatnékom, mikor tanulnom kellene. Jövő héttől csak úgy sorozom a zh-kat, mégis most bökök pár sort.

Ma megint éveket öregedtem. No nem amolyan "baszki már megint egy rác" stílusban, hanem olyan "érettebb vagyok" érzéssel.
Biztos ismeritek ezt; mikor gondolkozol és hallhatóan leesik a tantusz valamivel kapcsolatban. Legszívesebben vállon veregetnéd magad - de normális ember ilyet nem csinál, tehát csak úgy fejben, módjával nyugtázod a dolgot.
Szóval sok e-mailt küldtem és kaptam a nap folyamán. Telefonálgattam. Az arcok és a gesztusok nélkül is ezer impulzus ért. Hírszerkesztéssel, cikkel, ajánlóval, korrektorlással, JESZ-szel, írással/nem írással, színházzal és TM-mel kapcsolatban. Hirtelen úgy éreztem megtelt az agyam. Aggódtam, dühös voltam, örültem és várakoztam egyszerre és egy pillanatig nem tudtam melyik érzést hova párosítani. Mindeközben tanulnom kellett. Gazdasági jogot. Förtelem. Nem is, inkább értelmetlen. Ellentmond a gyakorlatnak. Szót se többet róla.
Visszatérve; a sok katyvasz közepette becsuktam a szemem és magamra szóltam: "megállj!"

Fél éve ez volt az első, hogy eljutottam idáig.
Mikor elkezdtem az egyetemet, utáltam. Mikor először sikereket értem el, elkezdtem megszeretni. Érdekes embereket ismertem meg. Barátkoztam. Szervezetekhez csatlakoztam. Mindeközben pedig eltávolodtam azoktól a dolgoktól, amiket szerettem - és még most is szeretek.
Nemrégiben viszont újra tálcán adódott a lehetőség. Újra álmodoztam, terveket szőttem. Bántam, hogy itt tartok ahol. Csak arra tudtam gondolni, hogy a régi "én" forgatná a szemét, ha most látna. Gyávának és szerencsétlennek nevezne.
Talán így van, de már nem vagyok a régi.

Színész szerettem volna lenni. Imádtam verset szavalni, darabban játszani, szituációkban kipróbálni magam, de az, hogy gimisként ezt jól csináltam, nem jelenti az, hogy a "nagybetűs"-ben is ment volna. Talán mert szenvedélyesen szerettem az irodalmat. Olyan volt nekem, mint egy kis bunker, ahova elbújhatok és a sötét sarokban megtalálhatom magam. Ez kamatozott a gimiben. De a zár körből kilépve - vagy egyáltalán kitekintve - minden megváltozott.
Esetleg újságíró, magyar/angol/földrajz tanár vagy környezetvédő jött még szóba.
Most mégis közgazdásznak tanulok. Majd főleg marketinget, most meg gazdaságjogot.

Oka van. Hiszem. Ahogy minden másnak is.
Okkal jelentkeztem a Fészekhez cikkírónak, okkal készülök középiskolásokat felkészíteni matekból és oka van annak is, hogy most nem a bölcsészkar hallgatója vagyok.
Ahogy annak is, hogy itthon maradtam Pécsen és nem mentem Pestbudára sablonizálódni.

Ideje lenne élnem - az álmok helyett.

Mostanában sokszor előfordul. Megállok. Körülnézek és mindenki idegen.
Mármint ismerem őket, de olyan érzésem van mintha ismeretlenek lennének.
Az agyam persze tudja a nevüket, vagy hogy hol laknak, némelyiknek még a telefonszámát is.
Mégis. Sűrűn érzek ilyesmit.
Olyankor mintha kívülről nézném magam. És őket is. Mindenkit.
Megáll a pillanat. Lenézek és ott vagyok az idegenek mellett.
Mint egy tipikus Bresson fotón.
Majd jön a vágás.

Edmunt Hillary a Mount Everest elsőként való megmászásával írta be örökre magát a történelembe.
Teller Ede kutatásaival a „a hidrogénbomba atyja”-vá vált.
Mark Zuckerberg már 27 évesen, akkora vagyonra tett szert, hogy az amerikai Forbes 400-as listáján a 9. helyen foglalt helyet.

Nagy nevek. Ismerjük őket. Beszélünk róluk. Életrajz. Születési dátum és idő.
Felsoroljuk sikereiket. De az árnyoldalakról senki sem beszél. Megemlítjük majd, hogy nekik sem volt mindig könnyű, de nem részletezzük.
Pedig így nehezen hisszük el, hogy áldozatok kellenek az igazi sikerekhez. Szörnyű, fájdalmas és mélyenszántó sebek. Amiket csak remélhetünk, hogy a - lehetőleg - bekövetkező sikerek meggyógyítanak. Megéri? Erre kevés az esély. Mégis, ha nem kockáztatunk; akkor egyenesen a nullához közeli százalék. Tehát így már érthető valaki miért vállalja az áldozatokat..

Ehhez viszont egy nagy adag bátorság kell; ami nekem sajnos nincs meg. Azt hiszem sosem leszek olyan név tulajdonosa, mint Edmunt Hillary, Teller Ede vagy Mark Zuckerberg. Ami egy kicsit - ott legbelül - fáj.
Meg kell tanulnom "nem félni"!

Talán betett a mai egész napos "Így jártam anyátokkal" és "A nevem Earl" részek nézegetése. Előre elnézést az össze kényes olvasótól, ha sok lennék egyszerre.

Mikor nézem ezeket a sorozatokat, mindig arra jutok, hogy én magam is pont ilyen életed szeretnék, mint Ted, valami olyasmi felfogással, mint ami Earlnek van.
Aztán eszembe jut mennyivel egyszerűbb ezt a nagy Amerikában. Valahogy ott (látszólag) mindenki gondtalan, zsebből utazgat és soha sincsenek likviditási gondjai.
Majd egy újabb szikra üt be, hogy hagyjam abba a siránkozást.
Utána csend van.
Eddig jutok általában.
A mai nap más volt. Nem értem miért.
Ma leesett, hogy pont olyan életem van, mint amilyet szeretnék. Talán jobb is, mint Tednek és esetleg a hozzáállásomat lehetne egy kicsit "earl-ösíteni". Mindazonáltal azt hiszem jó ez így. Miazhogy!?
Ezer helyen jártam, vannak igazi barátaim, emlékeim és egy remek jövő állhat előttem.
Hiszen sétáltam a szikrázó napsütésben is Londonban, sorban által a párizsi Notre Dame előtt, futottam a new yorki times square-en, hegyet másztam többedmagammal istentudjahol. Söröztem és pizzáztam a Németalföldön. Barátokat szereztem Amerikában. Cserkészkedtem, gitároztam, énekeltem - de nem; táncolni nem táncoltam. Esőben a fűben rohangáltam. Üvöltve énekeltem a zuhany alatt, amit a négysávoson hallottak. Átbeszéltem éjszakákat a haverokkal. Berúgtam és kijózanodtam. Órákon keresztül hánytattam (..ez még fordítva nem történt). Pofára estem, majd seggre (no meg egy bringával is buktam az Appalache-ben..), aztán felálltam és (ha nem volt nyílt seb vagy artériás vérzés) továbbmentem.
Ennél még sokkal több élmény. Mindegyik közben pedig hallgattam, szorgosan gyűjtögettem, feljegyeztem. Minden ember itt van bennem (és vannak, akik még mindig mellettem is). Emlékként őrzök mindent és, ami a legjobb; még baromi fiatal vagyok. Előttem az élet és bár lehet, hogy valakinek már ez sok egy bakancslistára; én még csak most állok neki.
A történetek pedig - amiket a gyerekeimnek mesélek - lehet, hogy nekem is ki lesznek talán színezve, mint Tednek. Lehet majd elmesélem, hogy mentettem meg a világod egyetlen alumínium kiskanállal a hatalmas részecskedaraboló űrtakonyszörnyek petéinek támadásától. De az is lehet, hogy nem is lesznek gyerekeim..
Erről majd később:)

Ma szomszédnénivel sétáltam haza a buszmegállóból. Gondoltam legalább, majd hazafelé botladozva nem egyedül ficamítom ki a lábad, mint az délután történt olyan okokból, hogy magyarországi divat szerint a járdákat nem takarítják, mondván a hó úgyis elolvad.
A történethez tudni kell, hogy a pécsi dombok egyikének tetején lakom. Egy csöpp kis utcában, ahol nem járnak ismeretlen autók. Nem csak mert irtó meredek út miatt, hanem mert egyben zsákutca is.
Szóval vissza az eseményekhez - mikor befordultunk az utcába; mindketten elképedtünk. Nem hogy el volt lapátolva a hótömeg, de felkaparva, úgy hogy a beton tisztán látszott. Egy idősebb pocakos ember totyogott lefelé egy homokos vödörrel a kezében és szórta annak tartalmát. Édesapám volt.
Mikor pedig feljebb haladtunk észrevettük, hogy nem egyedül van. Szó szoros értelmében az utca apraja-nagyja kint segédkezett. A szünetelő kisgyerekek és középsulisok, a munkából hazaérkező szülők és a folyton fáradt nyugdíjasok is. A gazdagabbak és még az olasz opera énekes is lapátolt szorgalmasan. Már az utolsó simításokat (inkább pofozgatások) végezték el a hóbuckákon, hogy az ne boruljon vissza az úttestre.
A dombtetőre érve hangosan köszöntem, ahogy szoktam és újra meglepődtem, amikor mindenki mosolyogva visszaköszönt és kérdezgették milyen volt az egyetemen, járnak-e a buszok és hogy nem vagyok-e fáradt, hogy ilyen sokáig suliban vagyok. Válaszolgattam illedelmesen, de valahogy az elképedést nem tudtam letörölni az arcomról.
Megszaporáztam a lépteim, már szinte futottam haza. Nem is emlékszem hol hagytam el szomszédnénit, de valószínűleg ő is a munkától megrészegül szomszédok áldozatává vált.

Hazaérve ledobtam a cuccom és leültem a földre. Képtelenség. Ez mi volt? Mi van? Hasonlók jutottam eszembe, mert nem értettem. Kifejezetten a tipikus gazdag környéken lakom. Ezek az emberek megtehetnék, hogy.. de mégis.. majd hangosan felnevettem. Mennyire más ez, mint amit ma az országban lehet tapasztalni. Semmi nyavalygás. Sem lázadozás. Teszik, ami a dolguk vagy nem is az övék, de az ő érdekük. Segítenek magukon és ez rettentő inspiráló.
Odasiettem a tűzhelyhez. Főztem két nagy lábos teát, majd termoszba öntöttem és futottam volna már az utcára, ha apu nem jön be és szól, hogy végeztek.
Szóval most van egy pár liter teánk. Valaki esetleg?

Többször kérik az embert az élete során, hogy egy szóval jellemezze magát.
Az én szavam a kitartás. Bármit, bárhol, bármikor tűrni jelszóval. Nem mindig csendben, de eddig sosem hátráltam. Ismerve magam nem tudok másik kifejezetten "jó" tulajdonságomról. Szóval ezt nagy becsben tartom.
A hosszú évek alatt most először gondolkodtam el azon, hogy miből fakad a kitartás. A híreszteléssel ellentétben nálam nem a célkitűzéses eredményorientáltságról van szó vagy a munkanemesítő sztahanovizmusról.
Az én titkom a "várakozás technikája".
A baj csak az, hogy utálok várni..

Álmok. Képesek vagyunk feláldozni őket, ha úgy adódik. Elengedni, mert értelmetlenek. Vannak, akik könnyebben. És vannak, akik kitartanak.
Az ő szemükben is ott lebeg a bukástól való félelem. Egy kicsi hang őket is sokszor nem hagyja aludni. Mégis ők legalább - ha elbuknak is - mondhatják, hogy megpróbálták. Erősek maradtak. Bátrak kiállni önmagukért.
A mi fejünkben pedig örökre megmaradnak a hangok; a "mi lett volna?".

Ma mikor utaztam a városban egy nő éppen azt ecsetelte, hogy elvesztett valakit. Ez nagyon fáj neki. Átértékelte az életét. A régi dolgai már nem fontosak. Felsorolta. Nem értette, hogy tudott azokon a régi dolgokon ennyit aggodalmaskodni.
Szerettem volna elmagyarázni neki.