Álmok. Képesek vagyunk feláldozni őket, ha úgy adódik. Elengedni, mert értelmetlenek. Vannak, akik könnyebben. És vannak, akik kitartanak.
Az ő szemükben is ott lebeg a bukástól való félelem. Egy kicsi hang őket is sokszor nem hagyja aludni. Mégis ők legalább - ha elbuknak is - mondhatják, hogy megpróbálták. Erősek maradtak. Bátrak kiállni önmagukért.
A mi fejünkben pedig örökre megmaradnak a hangok; a "mi lett volna?".

Hallgatni arany - okosít a mondás.
És mi van, ha egyszerűen nem hallgatsz? Nem hagynak és igazából nem is akarsz.
Ha mondod, amit gondolsz, pedig sokáig nem tetted.
Ha beszélsz. Nem sokat, de pont eleget, hogy abból baj legyen.
Baj, mert vannak, akik magunknak sem mondanak el mindent. Hallgatnak.
Talán éppen az aranyért.

Ma mikor utaztam a városban egy nő éppen azt ecsetelte, hogy elvesztett valakit. Ez nagyon fáj neki. Átértékelte az életét. A régi dolgai már nem fontosak. Felsorolta. Nem értette, hogy tudott azokon a régi dolgokon ennyit aggodalmaskodni.
Szerettem volna elmagyarázni neki.

Na eljött az az időszak, amikor értékelek, hogy az vagyok, aki vagyok. Ott vagyok, ahol most és csinálom, ami a dolgom. Másnak ez nem megy ilyen könnyen. Kár, hogy ez kellett, ahhoz hogy rádöbbenjek. (Kitartás Dia!!)
Ma még magamon is sikerült felülkerekednek. Nem én manipuláltam. Hagytam, hogy engem vezessenek meg. Kérdezett és én továbbítottam. Így akarta; ezért akkor kérdezte. Igazi eszköz voltam. Megvezettek. Vagy ha tudtam leesett, az úgy már nem érvényes?

De nem hinném, hogy valaha énekelni fogok abban a kórusban. Érzem. Lehet, hogy a dolgok tőlem függetlenül alakulnak majd.. Most ezt élvezem.

"Újra elkezdődik. Kezedben az élet!" - mondta a bagoly, amikor kibújt az odúból.
Kussolj madár.
"Semmiféle megbánás nem teheti jóvá az elmulasztott lehetőségeket."
Hallgass már.
"Később megbánod."
Egy nagy durranás hallatszott.
A madár a földön feküdt, holtan.
Csendben.

Ez a kérdés bennem is nagyon régóta motoszkál. Bennetek lehet, hogy nem, de majd meglátjátok; számátokra is furfangos lesz elsőre.

A "nagy" kérdés tárgya Cseh Tamás, a rajztanárból lett Liszt- és Kossuth-díjas magyar zeneszerző-énekes-előadóművész.

Szóval, hogy van az, hogy ez az ember ekkora hatással tud lenni a társaira ilyen hosszú ideig. Hogy lehet, hogy generációkkal később még ismerik és fel-feldolgozgatják műveit. Mi a titka, hogy szinte minden korosztályból siratták 2009es halálakor?
Hogy csinálta Kedves Tamás?

A kérdés fel van adva!

A válasz nem rég érkezett rá:
Azt hiszem az oka az lehet, hogy az én generációmban nincs egy ennyire impulzív, tiszta és veleszületett tehetségű művész, mint Ő volt. Igazi hazafi. Aki Nem csillog. Nem kiabál. Csak szépen választékosan beszélve regéli el élete mozzanatait tanulságként. Még a visszhangja is emberséges és egyszerűen nagyszerű.
Azt hiszem ez a válasz a talányra.

Kedves Tamás!
Köszönöm, hogy volt. Hogy úgy tette a dolgát, ahogy kellett. Köszönöm a zenéjét; amit csodálok és érzek, bár fiatal korom miatt talán nem érthetek igazán.
Sajnos sosem láttam Ön élőben játszani, mégis bátran merem állítani, hogy a valaha élt legjobb magyar előadót ismertem meg személyében!
Mégegyszer köszönöm!

Mély tisztelettel és köszönettel:
egy új generációs

Sok agyalás után rájöttem mihez kezdek magammal.
Tulajdonképpen sok apró képből összeállt a teljes egész. Célok, szándékok, eszközök és remélem ezekhez tettek fognak párosulni. És voálá; az álmok beteljesülnek. (Tudom, tudom; "nem ilyen egyszerű!")
Akkor röviden:

Remélem időben sikerül lediplomázni; tehát három év múlva már kézben lesz.
2012 júniusban megvenni a fényképezőgépem és szeptembertől elkezdeni az okj-s sulit az egyetem mellett.

Mint frissen végzett marketinges kibérelek a belvárosban egy helyet, a tulajdonostársammal.
Könnyű, kedves kis hely lesz. Galériás. Semmi erőltetés, túlzott art-jelleg. Független, informális, közvetlen. Egyfajta összművészeti bemutatótér. Kiállításokkal, felolvasó estekkel és egy "szabad színpaddal". Meg, ami még jön - közönségkívánatra.
Fotóznék még mellette, ahogy időm engedi. Babákat, párokat, fiatalokat és másokat. Ha megengedhetem; nem is pénzért, csak úgy nekik és magamnak.
Ha még mindig lesz időm - felhasználva a tudásom - besegítek egy marketing-cégnél. Részmunkaidős, alvállalkozó vagy ilyesmi.
Majd pedig az álom megkoronázásaként veszek egy régi kislakást a belvárosban. Berendezem. Beköltözöm és biciklivel járok mindenhova.
Utazgatom, de soha nem megyek el hosszan Pécsről. Közhely; de itt otthon vagyok.

Ez lennék én a jövőben. Az én objektívemen át.

Na most akkor újra; az igazi céljára nem emlékszem ennek a bejegyzésnek, mert egy ideje érlelődik. Közben folyamatosan változott.
Valami karácsonyváró szépséget/okosságot szerettem volna összehozni. Semmi nem jut eszembe. Pedig hosszú évek óta először várom, akarom a karácsonyt. Nincs különösebb oka - főleg, hogy elméletben vizsgaidőszak van.
Na most meg nem az jön, hogy kioktatom a nagyérdeműt, hogy mennyire nem arról szólnak az ünnepek, amiről jobb lenne ha szólna. Ki ahogy szereti. Eddig én is úgy szerettem, most meg így.
Azt hiszem az a fontos, hogy élvezzük. Ha kell Londonban vagy New Yorkban. Akár a Monte Everest tetején vagy lábánál. Esetleg itt, Pécsen. Egy kád forró vízben, barátok körében, családi gyűrűben. Csendben vagy zajban. Kaláccsal vagy nélküle. No meg a pia is igény szerint. Jöhet akármi. Pont úgy, hogy jó legyen. Neked. Egy tökéletes záróakkordként a 2011es évre.
Na akkor ezt kívánom mindenkinek adventre; éld meg az ünnepeket úgy, ahogy neked tetszik. Élvezd. Annál úgysem lehet jobb.

Szeretnék kicsi lenni. Apró hangya a magas fűben. Kis gomb a tű hegyén.  Vagy a szóköz az ezeroldalas könyvben.
Szeretnék egy lenni a hat milliárdból. Szeretném kiölni a kendőzetlen "kitűnési" vágyat az életemből. Mások életéből. Mindenhonnan gyökerestől.
Hogy felismerhessük, hogy mennyire hasonlók vagyunk. Szinte ugyanaz.
Az hiszem ez vinné előre a világot; a kölcsönös segítségnyújtás, támogatás. Nem pedig a versenyhelyzet; az állandó kényszer.

"Mit nekem a sok szarságról; sors, karma meg az "előre elrendelt". Inkább a szabad akarat; életem a kezemben. Sz'al csak ügyesen!"
Ő mondta. Én ellene fordítottam.

Hetente néztem, hallgattam, közben meg lassan elolvadtam.
Basszus mennyire vágja és átérzi. Nem csak duma; mögöttes tettek.
- Faszom egyetem, tanulás, professzorok, vizsgák; csak "degradálja a szabad gondolkodást". -
Függő lettem. Azt hittem megtörtént - beleestem!?.
Ő lépett először. Én már nem; "bocs, nem Te vagy... vagyis nekem ez nem megy". Ő meg rábólintott és sokat sejtető mosollyal válaszolt; "Sejtettem."

Már nem csodálom, de felnézek rá, hogy így képes látni!
Ő igazán egy pilóta; a saját életét irányítja.

Sajnálom, valami visszahúzott belülről. Talán a "szabad akarat".

Levegőt!

Nosztalgikus idill a hétvégén. Zavar hallgatás a végén.
Kimerült pislogás egy előadáson, majd könnyes ebéd egy új baráttal.
És ma kisütött a nap. Még mindig tart.
Így telik.

Túl nagy a csend!

Tegnap este kis híján elütött egy autó. Nem csak úgy "játszásiból".
Alig emlékszem rá belőle valamire;
Az út szélére, a felezővonalra, valami vakítóan fényre és egy autó oldalára.
Majd ott állok az út másik oldalán, döbbenten.
Az autó leparkol előttem és egy dühös nő száll ki belőle.
A kinyíló ajtó megvilágított egy gyerekarcot a hátsó ülésen. Félt. Én is.
Az édesanyja odasietett hozzám ingerlékenyen. Arcán ezer negatív érzés.
Mikor közelebb ért; enyhült. Majd megkérdezte: "valami baj van?"
Megráztam a fejem és már kezdtem is volna szabadkozni, mire elcsendesített.
Az érdekelte rendben vagyok-e. "Igen" - hazudtam.
Végül megkérdezte, hogy milyen messze lakom; elvigyen-e.
"Nem, köszönöm. Itt lakom" - és felmutattam a dobra.
Ő pedig megnyugodva mondta, hogy vigyázzak magamra.
Elköszönt. Én is.
Majd meredten és döbbenten álltam ott; nem is hallottam a dudaszót.

Hosszú napok óta köd van. Ami igazából szmog. Alattomos, gonosz, mérgező levegő.
Beszivárog a tüdőmbe. Beszippantom és kész. Vége. Bent van.
Mérgezi a testem, lelkem, elmém. Csúnya gondolatokat szül. Szürkévé színez mindent.
Egyhangúvá, közömbössé, ingerszegénnyé varázsolja a tájat.
Az orromig sem látok. Mindenhol csak a homály, a hideg valóság. Semmi fény, akár egy kis napsugár. Velem van a baj.
Ez az első ősz, amit nem élvezek.